A címből jól olvasható. Igen, félek. Hogy mitől? Február közepe van, nagyon gyorsan eltelik ez a kis idő és bizonyítanom kell a szakmai tudásom egy vizsgabizottság előtt írásban és szóban is. Nagyon jó tanuló vagyok és ezzel nem felvágni akarok vagy bármi, csak megindokoltam, ami most következik, hogy a tanárok attól nem félnek, hogy én le tudom-e tenni a vizsgát, mert a tanulmányi eredményemből kifolyólag biztosra veszik, hogy sikerülni fog. Ezek alapján én is ezt mondom, hogy aggodalomra semmi okom, de én indultam a szakmasztár versenyen, amin nem jutottam tovább, így tudom, hogy mi várható kb. Bizonyos tantárgyakból nem nehéz, bőven meg lesz az 51%, de anyagismeretből nem biztos, hiába vagyok 5ös abból is. Nem érzem elégnek a tudásom ahhoz, hogy sikerüljön levizsgáznom. Sokan mondják, hogy nem hiszek magamban, nem vagyok tisztában azzal, hogy mire vagyok képes, és ez talán így is van. De tudom, hogy a vizsga eredményem koránt sem lesz olyan fényes mint az eddigi félévi és év végi bizonyítványaim. Bár jöhetne a kérdés, hogy én jó tanuló létemre miért félek, ha a rosszabb tanuló, aki bukott félévkor az nem fél. Lehet hogy az is fél, de én nem hallottam magamon kívül senkitől, hogy félne, és azt hogy ennyire mint én, azt főleg nem. 3 hónap múlva ilyenkor már túl leszek a vizsgáim egy részén, ugyanis május közepén lesznek a vizsgák. Hamarosan véget ér egy szakasza az életemnek és ez is fura érzéssel tölt el. Megszűnik a mi kis - velem együtt - 6 tagú csoportunk, mindenki más fele megy, mindenki új helyre csöppen ezek után. Minden új lesz, szokatlan. Sajnálni fogom ezt az osztályt, a kis csoportot akikkel a legtöbb időt töltjük együtt, mert az osztály többi részével alig találkozunk pár órát egy héten. Mivel emnyit van együtt a 6 személy, jól összekovácsolódtunk, mindent megbeszélünk, tanácsot kérünk egymástól, és tanácsot adunk annak aki nehéz helyzetben van valamivel kapcsolatban. Hiányozni fognak ezek a dolgok. A sok nevetés, a mindennapok megszokása, a társaság, a megszokott tanárok, a megszokott iskola. És említeném még, hogy egy nagyszerű osztályfőnökünk van, aki már annyira idegeskedik értünk, hogy a vérnyomása az egekben van, ami miatt én aggódok, sajnálnám ha az egészsége ránk menne, ugyanis mindig hangoztatja, jogy 25 év alatt, mióta tanít, ő még nem találkozott ilyen társasággal, amilyenek mi vagyunk. Néha én is ki tudom húzni a gyufát a hisztimmel, de kompenzálja a jó tanulmányi eredményem és érdeklődésem ezt a kis hibámat, így velem nincsen sok probléma, tehát általánosságban véve nem igen veszem magamra mikor szid minket mert általában én kivétel vagyok az elmondott dolgok alól, amit volt, hogy ki is mondott, hogy az én kivételemmel mindenkinek szól.de hs nem mondja ki, akkor is tudom, hogy mi az ami nem vonatkozik rám. Nem tudom, hogy kivel mi lesz. Kik lesznek rajtam kívül akik vizsgára bocsáthatóak lesznek, ugyanis aki év végén bukik, nem mehet vizsgára. Félévkor rajtam kívül egy volt aki nem bukott semmiből. Aggódom értük, szeretném ha KIVÉTEL NÉLKÜL MINDENKINEK SIKERÜLNE, de sajnos ez nem rajtam múlik, hanem csakis rajtuk. Én is nagyon sokat segítettem nekik a 4 év alatt, hogy sikerüljenek a dolgok, de mostanra már annyira belefáradtam, hogy a saját kezükbe adtam ezeket a dolgokat és az én problémáimmal foglalkozom amellett, hogy izgulok helyettük is értük. Ezek voltak most a gondolataim. Regényeket tudnék most írni ezekről a dolgokról, de senkit nem szeretnék untatni, viszont jól esett kiírni magamból ezeket.